Elkezdődött. A féléves folyamatos munka meghozta a gyümölcsét, elindultunk a héthetes délkelet-ázsiai utunkra.
Nem mondanám, hogy agyonkészültük magunkat. Kb. 2 hónappal ezelőtt vált világossá, hogy megengedhetünk magunknak egy hosszabb nyaralást. Ekkor még csak annyit tudtunk, hogy utazási irodával nem megyünk sehová, hanem magunknak szervezünk meg mindent, és hogy egyenesen Ciprusról megyünk.
Először is el kellett dönteni, hogy hová. Nekem a régi álmom India volt, az uramnak Dél-Amerika. Megnéztük a repülőjegyet árát: Dél-Amerikába igen húzósak az árak, és ráadásul útba esik Olaszország vagy Magyarország, úgyhogy ezt a lehetőséget kilőttük.
India: a jegyárak viszonylag barátságosabbak, de előre leszervezett vízum kell. Hogy kérjünk vízumot egy olyan országban, ami egyikünknek sem a hazája, és még ha a nagykövetségen el is lehetne intézni, nem tudjuk elkérni magunkat a munkahelyünkről? Ez is kilőve.
Ekkor egy Cipruson élő magyar ismerősünk javasolta, hogyha Indiába nem is, Indokínába viszonylag könnyedén el lehet jutni, ő is volt már, és mindent a neten, illetve a Lonely Planet útikönyvre támaszkodva intézett el.
Így mi is megvettük a Southeast Asia on a Shoestring című ebookot, és elkezdtünk szervezkedni.
Az útikönyv szerint érdemes egy ilyen út szervezésére kb. egy évet szánni, nekünk volt 2 hónapunk egy idegen országban, ahol elég nehézkes internetezni, és ahol gyakorlatilag nincs szabadidőnk, mert annyit dolgozunk.
A következő lépés az volt, hogy eldöntsük, mely országokba megyünk. Ez viszonylag egyszerű volt, mert olyan országokat kellett választani, ahová vagy nem kell vízum, vagy a határon, a belépéskor be lehet szerezni. Így maradt Thaiföld, Kambodzsa, Malajzia, Indonézia és Szingapúr.
Megvettük a repülőjegyet az odaútra a jordán légitársaságnál Ciprusról Thaiföldre, illetve a visszaútra Szingapúrból Rijádon keresztül Rómába a Saudi Airlines-nál.
Ezután kidolgoztunk egy részletesebb útitervet, napra lebontva, hogy az egyes országokban mely városokba látogatunk el, de úgy döntöttünk, hogy szállást majd az adott helyre érkezve szerzünk, (csak Bangkokban, Gili Airban és Szingapúrban foglaltunk előre szállást), és az országon belüli utazást is a helyszínen intézzük el. Délkelet-Ázsiában persze hatalmas távolságok vannak, így megvettünk néhány repülőjegyet is előre: Chiang Mai – Phuket (Thaiföld északi és déli része), Phnom Penh – Kuala Lumpur (Kambodzsa és Malajzia közt), Kuala Lumpur – Jogjakarta (Malajzia és Indonézia közt), Bali – Szingapúr (Indonéziából vissza nyugat felé). Ezeket a jegyeket az AirAsia-nál szereztük be.
Utána beadattuk a szükséges védőoltásokat (Hepatitis A és hastífusz), persze egy idegen országban ez megint nem volt annyira egyszerű, és az indulás előtt két héttel elkezdtük szedni a malária elleni gyógyszert is.
Vásároltunk is néhány szükséges dolgot (pl. övtáskát, esőkabátot, gyógyszereket), persze szabadidő hiányában mindegyik egy külön kaland volt.
A szüleink az indulás előtt kb. egy hónappal meglátogattak, így az értékesebb dolgainkat bőröndöstül hazaküldtük velünk.
A megmaradt munkaruhákat, könyveinket indulás előtt elajándékoztuk, így a végére két hátizsáknyi cucc maradt, a hálózsákok, egy hétre elegendő ruha és az irataink.
November 12-én reggel átadtuk a teljesen kiürített lakás kulcsát a háziúrnak, és magunk mögött hagytuk az ekkorra már teljesen kiürült üdülőhelyet, ami fél évig az otthonunk volt.
Az út
A repülőnk Larnacából indult Bangkokba, ammani átszállással. A Royal Jordanian társaság 10-es skálán 10 pontot kap, nemcsak azért, mert mi turistaosztályon és fapados utazásokon szocializálódtunk, és ahhoz képest nagyon kényelmes volt az utazás (nagyok a székek, jó a kaja, az in-flight entertainment változatos), hanem azért is, mert a kb. nyolcórás megálló idejére egy négycsillagos szállóban helyeztek el, ahol kaptunk egy bőséges büfévacsorát, mindez persze benne volt a jegy árában.
Másnap értünk Bangkokba, számunkra a reggeli órákban, azonban az időeltolódás miatt ekkor itt már délután volt.
A vízumügyintézés a reptéren nagyon egyszerű volt, csak egy papírt kellett kitölteni, és nem kellett fizetni érte.
Sok sokk
A terminálban jött az első meglepetés: a büfében egy szendvics vagy egy kávé 20 – 30 bath. (Kb. 200 forint- a repülőtéren!)
A terminálból kilépve jött a döbbenet: hosszúnadrágban és pulóverben utaztunk, itt meg minimum 150 fok van 99 %-os páratartalom mellett.
A repülőtéri buszból kiszállva a belvárosban pedig jött a sokk. A Victory Monumentnél szálltunk ki, ami egy emlékmű egy kb. 2 kilométer kerületű körforgalom közepén. A körfogalomban össze-vissza száguldoznak a tuktukok, a motorosok, az autók, és a buszok, a lámpákat, a táblákat és az útburkolati jeleket teljesen figyelmen kívül hagyva. A járdán nem lehet közlekedni, mert tele van árusokkal, és turisták meg egyenruhás helyiek tömegei lavíroznak köztük. A járda szélén kb. tíz méterenként egy-egy buszmegálló, látszólag teljesen véletlenszerűen kiválasztott járatszámokkal, mondjuk az egyiknél megáll a 22-es, a 46-os, 55-ös, 74-es, 89-es és a 102-es busz, néhány méterrel odébb a 18-as, 34-es, 67-es, 72-es, 97-es, és így tovább. Aztán kiderül, hogy ha jön is valamelyik busz, akkor az nem áll ám meg a kijelölt megállóban, ugyanis a forgalom kellős közepén álldogál egypár egyenruhás valaki, akik sípolnak, és integetnek, és egy zseblámpával világítják meg a buszsofőröknek azokat a helyeket, ahol meg lehet állni. Szóval ha arra téved egy busz, akkor az egyenruhás egyén keres neki egy helyet, odairányítja, majd integet az utasoknak, hogy rohanjanak oda a tuktukokat meg motorosokat kerülgetve a körforgalomba a buszhoz.
Kb. egyórás várakozás után jött is a buszunk, és élve feljutottunk rá, és további egy órán keresztül araszolva a legendás bangkoki dugóban meg is érkeztünk a busz végállomásáig.
A buszon útbaigazítottak, hogy merre kell menni, így a sikátorokban és utcai árusok közti további félórás vonszolódás után meg is érkeztünk a szállásunkra.
Ezt még indulás előtt lefoglaltuk a neten, megérkezve Bangkokba azonban kiderült, hogyha nem is lett volna szállásunk, akkor kb. 2 másodperc alatt találtunk volna, hiszen egymást érik a hostelek és az utazási irodák.
A szállásunk is elég sokkoló volt: egy kis szoba, két ággyal, egy polccal, és egy ventilátorral felszerelve, és kb. 180 centiméteres magasságig gipszkarton falakkal, afölött pedig egy szúnyoghálóval elválasztva a szomszédos szobáktól.
A fürdőszoba természetesen közös, két helyiség van emeletenként, mindegyikben egy hideg vizes zuhany, ami alatt nem zuhanytálca, hanem a WC-kagyló található. Így zuhanyzás közben a WC-t is kitakarítjuk, ezzel a személyzetnek már nem kell bajlódnia, illetve a zuhany alatti pisilés is létjogosultságot nyer. A falból kiáll egy ugyancsak hideg vizes csap is, alatta egy vízzel teli tartály, tartályban pedig egy edény, ami arra való, hogy leöntsük vele a WC-t, így a nehézkes lehúzással sem kell az időnket vesztegetni. A tartályban lévő víz egy másik célt is szolgál, amire akkor jöttem rá, amikor a recepción hiába reklamáltam WC-papírért. Igen, Ázsiában a jobbkezünk evésre való, a ballal pedig vécézés után megmossuk magunkat.
Ezek után muszáj volt meginni egy sört, úgyhogy lementünk körülnézni a híres Khao San Road-ra.
Na, ez az a hely, amit látni kell, mert elmesélni nem lehet. Egy forgatag, turisták hömpölygő tömege, egymást érik a kocsmák, utazási irodák, utcai árusok, bűvészek, mutatványosok, koldusok. Vásárolhatsz itt ruhát, táskát, cipőt, szárongot, ékszert, pad thai-t, frissen facsart gyümölcsleveket, sört, koktélt, fagylaltot, friss kókuszdiót, grillezett húsokat, tengeri herkentyűket, sült bogarakat, hamis DVD-ket, iPhone-t, órákat, útlevelet, személyi igazolványt, vízumot, világ körüli utat, ördöglakatot, Hello Kitty-s és Gangnam Style-os mobiltokot, pólót, pendrive-ot, élő állatot, döglött kígyót, nőket, férfiakat, ladyboyokat. És mindezt fillérekért!!
Kb. 2 euróból degeszre ettük magunkat pad thai-jal és nyárson sült polippal, hússal, mindenfélével, kipróbáltuk a sült tücsköt (vagy szöcskét) és selyemhernyót, a kókusztejet és persze a Singha sört.
Egyedül a sör az, ami nem jelentősen olcsóbb, mint Európában.
Legalább 15-ször végigsétáltunk az utcán, mire úgy véltünk, hogy egy napra már eleget láttunk, és ideje kipihenni az utazás és az időeltolódás fáradalmait.
Annyira el voltunk foglalva a nézelődésben, hogy egyszerűen elfelejtettünk csudalányos képeket csinálni.
Városnézés
Másnap viszont bepótoltuk a lemaradást, amikor csatlakoztunk a szájtátó tömegekhez a Grand Palace-ban.
Grand Palace
A valaha a monarchia rezidenciájaként szolgáló épületegyüttes a Chao Praya folyó partján fekszik, kb. 200 ezer négyzetméteres területen. A megnevezés ezért némileg félrevezető, mert nem egy palotát takar, hanem évszázadok alatt, több dinasztia uralkodása során felépült eklektikus stílusú és változatos funkciójú épületeket. A komplexum több kerületre oszlik, masszív falak veszik körül, és a kapujait démonok őrzik.
Az itt található épületek közül talán a legismertebb a Wat Phra Kaew, azaz a Smaragd Buddha Temploma, ami valójában egy kápolna, és helyt ad a valójában jádekőből készült Buddha-szobornak. Bent természetesen nem lehet fényképezni, de meg lehet tekinteni a kb. fél méter magas szobrot, ami a lótuszülésben meditáló Buddhát ábrázolja, és amit az évszakoknak megfelelően különböző aranyruhákba szoktak öltöztetni. Három szett ruhája van: egy-egy a nyári, az esős és a hűvös évszakra. Mi a hosszú ruházatában láttuk, mert épp „hűvös” évszak van.
A Smaragd Buddha temploma közelében, az ún. Felső Teraszon találjuk a Phra Siratana Chedi-t, az aranyszínű sztúpát, a szent írásokat őrző Mondopot és a Királyi Pantheont. (A képen ezek egymás mögött láthatók.)
A sztúpák a buddhizmus jellegzetes, gazdag szimbolikájú építményei, amelyek általában szerzeteseknek vagy magának Buddhának az ereklyéit tartalmazzák. Legtöbbjük tömör, így csak kívülről lehet őket csodálni. A Felső Teraszon találhatót démonok "tartják", az alábbi képen ezeket látni.
A palota területén világiasabb épületek is helyt kapnak, mint pl. a Dusit Maha Prasat trónterem.
A fentieken kívül találunk még itt (a teljesség igénye nélkül) galériát, múzeumot, villát, könyvtárat, mauzóleumot és királyi fogadótermet. Nagyon sok idő kellhet ahhoz, hogy ezeket valaki bejárja. Mi egy délelőttöt töltöttünk itt, ami arra volt elegendő, hogy a turisták özönét követve megnézzük a legnevezetesebb látnivalókat, és egy kicsit kisebb tömegben végigsétáljunk a múzeum néhány kiállítótermén, és lássunk több száz Buddha-szobrot.
Wat ez meg az
Ahogy a kijárat felé tartottunk, egyből megtaláltak az "utazásszervezők": prospektusokat lobogtató emberek, akik csak akkor, csak nekünk hatalmas kedvezménnyel városnéző túrákat szerveztek. Az útikönyvben is le volt írva, és a Grand Palace pénztáránál is külön felhívták mindenki figyelmét arra, hogy ne dőljenek be ezeknek az ajánlatoknak, mert mind nettó átverés. Addig-addig mondta a magáét az ember, hogy végül is ráálltunk arra, hogy elmegyünk a túrájára, ha szerez még két turistát, mert úgy olcsóbban kijövünk. Szerzett is egy német házaspárt, az asszony ott is nagyon vonakodott, de a férfi eldöntötte, hogy bele kell vágni mindannyiunknak, mert "no risk, no fun."
Így beszálltunk a vízitaxiba, és elkalauzoltak minket a folyón, a vízre épült lakóépületek közt, két másik híres bangkoki templomhoz, azaz wat-hoz.
Az első a Wat Arun (Hajnal Temploma) volt, ami a Grand Palace után a második leghíresebb épülete Bangkoknak, és ez nem véletlen, mert a templom közepén 80 méterre magasodó, és teljes felületén mozaikokkal, tükrökkel és porcelánvirágokkal díszített pagoda egyszerűen lenyűgöző. Extrém sportokat kedvelő turistáknak is ajánlott, mivel fel lehet mászni a pagodára egy olyan meredek lépcsőn, ami már szinte a talajjal merőlegesnek hat.
A központi építményt kisebbek is körülveszik, az egyik a képen látható.
A második templom, ahová elvittek, a Wat Pho volt, ami Bangkok legnagyobb és legrégibb temploma, és itt található az óriási méretű, arannyal bevont Fekvő Buddha.
Nemcsak a látnivalók, hanem az itt működő masszázsiskola is sok turistát vonz ide, akik jó bevételt biztosítanak a szerzeteseknek. Az egyik például leültetett magával szembe, a kezemre kötött egy karkötőt, és 10 baht ellenében megáldott.
A városnéző utunk itt ért véget, olyan borzasztó nagy átverésnek nem lettünk áldozatai, nem adtak el, csak valószínű, hogy a két főre kifizetett kb. 10 eurónál jóval olcsóbban is megúsztuk volna, ha nem vagyunk ilyen zöldfülűek.
Este megint eszegettünk meg iszogattunk a Khao San Road-on, hogy elegendő energiát gyűjtsünk a városnézés folytatásához.
Bangkok, második nap
Első állomásunk a Vimanmek Udvarház, az egykori királyi palota volt, ami ma múzeumként működik. Az egyszeri turista számára a felbecsülhetetlen értékű műtárgyaknál talán érdekesebb maga az épület, mivel ez a világ legnagyobb arany tíkfa kastélya, aminek építéséhez egyetlen szöget sem használtak fel. A Grand Palace-ba szóló belépő ide is érvényes, és ugyanolyan szigorú öltözködési előírások vannak itt is. Ezt mi nem tudtuk, úgyhogy a pénztárnál kénytelen voltunk venni két szárongot. Csóri, "szoknyát" viselő barátomon úgy röhögött a többi turista, mintha nem hallottak volna erről az előírásról.
Innen Jim Thompson házát mentünk megnézni, így a mai nap a "tíkfa udvarházakról" szólt, bár fogalmam sincs, hogy ez tulajdonképp mit jelent, meg ráadásul hülyén is hangzik.
Jim Thompson amerikai üzletember volt, aki sokat tett a thai selyemipar fejlesztéséért, mígnem rejtélyes módon eltűnt Malajziában. A Thaiföldön töltött évei során építtetett és berendezett magának egy jellegzetes thai házat. Ma a háza múzeum, ahol a turisták betekintést nyerhetnek az autentikus építészetbe és lakberendezésbe.
A mai napot a modern városrészben plázázással, majd a Patpong nevű ...khm "szórakozónegyedben" sörözéssel zártuk.
