Itt járt csudalány

Scilla egy kisváros a Messinai-szoros partján, Villa San Giovanni-tól északra. Nevének kiejtése: ’síla’, eredete pedig a latin: Scyla vagy görög Szkülla szóhoz köthető.

Így már azért ismerős, nem? A település a görög mitológia szörnyéről, Szkülláról kapta a nevét, akiről így ír a világirodalom első költője:

"Éles a hangja, akárcsak a mostszületett kutyakölykök
hangja, de ő maga roppant szörny; nem örülne, ki látná
őt, még isten sem, közelébe ha érne az útján.
Lába tizenkettő, levegőben leng valamennyi,
hat hosszú nyaka van, mindegyiken egy riadalmas
fej nőtt, és a fejekből három sor foga rémít,
sűrü, tömött agyarak, tele éjszinü szörnyü halállal.
Teste pedig bent áll, derekáig, az öblös üregben,
csakhogy a rémes nyílásból a fejek kihajolnak.
S ő ott, szikláját körültapogatva halászgat
delphint, tenger ebét, de nagyobb víziszörnyet is olykor,
melyből rengeteget táplál zajos Amphitríté.
És nem tud dicsekedni hajós soha, hogy tovasiklott
sértetlen mellette: de hat feje húz ki hat embert
mindig hirtelenűl a sötétkékorru hajóból."

 

Szkülla leírása Homérosz Odüsszeiájában (Devecseri Gábor fordítása)

A történethez hozzátartozik, hogy Szküllával szemben, a szoros túloldalán tanyázott Kharübdisz, egy másik tengeri szörny, így ha a hajósok el akarták kerülni az egyiket, kénytelenek voltak a másik szörnyhöz közelebb hajózni. Útja során Odüsszeusz is átkelt a szoroson, és Kharübdiszt ugyan elkerülte, de Szkülla elragadta hat társát.

A Kharübdisz helységnév is létezik a szoros túlodalán, de nehogy azt higgye valaki, hogy az olaszok kiejtenének vagy leírnának egy ilyen bonyolult szót; így ahogy az optikából ottica, az Alexandrából meg Alessandra lett, a nyelvtörő-szerű szó Cariddi-vé vált a mássalhangzótorlódás-fóbiás olaszok ajkán.

A történet persze legenda, egy másik változat szerint a két szörny lakhelye inkább Görögországban lehet a Cape Skilla-nál. A görög helyszínen még nem voltam, de tény, hogy Scillánál nem hallani a szönyeteg sivító hangját, csak kalábriai dialektusban üvöltöző társalgó helyieket, tizenkettő és hatfejű szörnyetegek sem gyakran fordulnak meg errefelé, ha áll is valaki a vízben, akkor azok maximum halászok, és eddig még a hajók is sértetlenül áthaladtak a szoroson (a Costa Crociere óceánjárója is egy kicsit északabbra süllyedt el.

A képen látszik a szikla, mely a túlparthoz való közelsége miatt a legenda terjedésének kiindulópontja lehetett.

A szikla, és a tetején lévő erőd, közelebbről:

Ide beszúrok még egy képet, ami a Scilla és Villa San Giovanni közötti Costa Violánál készült.

Ez utóbbi pedig onnan kapta a nevét, hogy a tenger vize itt nem kék, türkiz vagy zöld, hanem állítólag lila. Hááááát, ezt én nem tapasztaltam, de nyáron még nem is voltam ezen a környéken. Ekkor a képeken látható strandok benépesülnek, és nyilván nincs szükség a kárómintás pulóverre sem.

Same in English: katt a linkre. 

Nagyobb térképre váltás

Elkészültek az első képek a lepellel, ott, ahol a hős lovagom lakik, az Óperenciás-tenger partján. Na jó, a viccet félretéve, ha az előzőekből esetleg nem lett volna világos: elköltöztem Magyarországról, ahol tanárként dolgoztam, és a búcsúztatómon az osztályomból egy fiú megajándékozott egy Superman-köpennyel, ami tulajdonképpen egy lepedő, rajta az osztály tagjainak az aláírásával. Ezt, és ehhez hasonló jelmezeket viseltek a gyerekek a kopaszavatójukon, és amikor eljöttem, nekem adták. Ugyanakkor megígértették velem azt, hogy mikor megérkezem oda, ahová megyek, végigsétálok az utcán a köpenyt viselve, és ezt fényképekkel dokumentáljuk. Az a hely, ahová érkeztem, az a kedvesem lakhelye: Villa San Giovanni. Ez az kisváros Dél-Olaszországban, Calabria tartományban található. Egyszerűbben: Olaszország olyan, mint egy csizma, az megvan. Na, Villa San Giovanni pontosan a csizma orrában található. Itt csak pár kilométer tengerszoros választja el az olasz szárazföldet és Szicíliát. Egészen pontosan két torony (ún. pilone) található a két oldalon, és ezek jelölik ki azt a helyet, ahol a legkisebb a távolság.

A fényképen látszik is a piros-fehér torony a túlparton, ebből tehát van mégegy, közel ahhoz a helyhez, ahol a kép készült.

A képen kivehető néhány ház a túlparton, ez a szicíliai Messina, az előtte lévő víztömeg pedig a városról kapta a nevét, ez a Messinai-szoros. Itt találkozik egyébként a Ión- és a Tirrén-tenger, éppen ezért fontos hely többek között a halászat szempontjából. Ha a kardhalak ugyanis Máltán vagy Észak-Afrika partjainál elhatározzák például hogy elég a pitából, és Nápolyban akarnak pizzát enni, akkor erre kell hogy vezessen az útjuk. Itt aztán belekóstolnak Peppe vaníliás etetőanyagába, és végül ők maguk végzik egy pizza tetején. A kardhalon, meg egyéb állatokon kívül, amik sok olívaolajjal leöntve ínyencségnek számítanak, egyéb egzotikus élőlényeket is lehet itt találni. Épp a Messinai-szoros stratégiai elhelyezkedésének köszönhetően előfordul, hogy erre téved egy delfin- vagy egy bálnaraj, sőt, mivel hajók is sűrűn járnak errefelé, láttam már partra vetett bálnát is (az a fekete-fehér állat, mint a Free Willy-ben), amit valószínűleg egy hajócsavar belezett ki. (Ez biztos szörnyű olvasni, de látni meg szagolni még szörnyűbb volt.)

A városka fontos még amiatt, hogy a kompok Szicíliába innen indulnak, ezért minden utazó itt halad keresztül. Az itt lakók fájdalmára azonban ezen kívül nincs itt semmi egyéb, nincs munkalehetőség, úgyhogy a fiatalok igyekeznek lelépni innen, amint lehet.

Külső szemlélőként azonban hangulatos kisváros, van tengerparti templom, ahogy a kép is mutatja.

Nincs azonban római rom meg hangulatos sikátorok, mint ahogy azt Olaszországról elképzelnénk, de az itt lakók szolgálnak annyi meglepetéssel, hogy az elég egy kultúrsokkhoz.

1. Miért kell sziesztázni télen, amikor nincs dögmeleg napközben, azaz miért nem lehet semmit sem elintézni du. 1-től 4-ig? Azért, mert az nem szieszta, hanem ebédszünet, amikor hazamegy mindenki, és együtt ebédel a család. Igen, a család az nagyon fontos, és igen, ez nagyon teszik.
2. Miért nincs dögmeleg, ha ennyire délen vagyunk? Mert tél van, ami azt jelenti itt, hogy 8 és 20 fok közt mozog a hőmérséklet.
3. Miért nincs központi fűtés, ha odakint ilyen idő van? Mert csak. Mert arra a két téli hónapra nem terveztek fűtést a házakba. Bent hidegebb van, mint kint, jól fel kell öltözni.
4. Miért nem esztek levest? Mert a pasta az első fogás.
5. Miért használtok eldobható tányérokat minden étkezésnél? Hogy ne kelljen mosogatni.
6. Miért iszik mindenki csak egy korty bort az étkezéseknél? Mert csak az íze miatt isszuk.
7. Miért van minden sarkon egy bár, ha senki sem iszik alkoholt? Mert mindenki csak kávézni jár oda. Viszont kávézni mindenki jár. Mindig.
8. Mielőtt hazamegyünk enni, miért megyünk el enni egy bárba? Mert nálunk ez az aperitivo.
9. Miért a felezővonalon mész? Ööö..
10. Miért állsz meg az út közepén, és teszed ki a vészvillogót, ha csak beugrasz egy kávéra? Ööö...
11. Miért viselsz éjszaka is napszemüveget? Öööö..
12. Miért nem próbáltok érveket felhozni egy vita során, miért annak van igaza, aki a leghangosabban üvölt? MERT EZT ÍGY SZOKTUK!!!!!

Stb.

Hát igen, mindig lesznek olyan szokások, amelyekkel valószínűleg soha sem fogok azonosulni, viszont itt van a barátom családja, akik az első pillanattól kezdve befogadtak engem. Valószínű, hogy a vitákban egy darabig még alulmaradok, mert nem ordítok még elég hangosan, viszont már elég jól megértetem magam, és meg is értek sok mindent, néha már akkor is, ha a köznyelvről átkapcsolnak nyelvjárásra. Ezt általában egy mondaton belül is megteszik, és ami azért remek, mert az anyanyelvjárásuk (a calabrese) nagyon elüt az olasztól, olyannyira, hogy egyes nyelvészek külön nyelvnek tekintik.

Villa San Giovanniban történt velem az is, hogy majdnem elhittem, ami az Agykontroll meg a Titok című könyvekben van leírva. A művek szerzői és hívői azt vallják, hogy amire az életünkben vágyunk, azt vizualizálnunk kell, koncentrálnunk kell rá, erősen kell akarni, és akkor minden vágyunkat elérhetjük. (Most nagyon leegyszerűsítve.) Én meg egyszer még Andalúziában voltam elájulva a táj szépségétől, és mondtam a velem lévő barátnőmnek, hogy én egy pont ilyen helyen akarok élni, ahol a szárítóköteleket az erkélyen kívülre teszik, és végül is az utcán száradnak a ruhák. Ez annyira mediterrán. Ma Villa San Giovanni utcáin sétáltam, és felnéztem a fejem fölött száradó ruhákra, és rádöbbentem, hogy mennyire szerencsés vagyok.

Kezdjük ott, hogy azt, hogy „egyszer”, pontosabban is körül tudom írni, egészen percre pontosan is, de elég az hozzá, hogy a kétezres évek közepétől egészen másfél évvel ezelőttig, a Tiszán innen, a Sajón túl, az Avas hegy csúcsától egy kicsit lejjebb élt egy tanárné. Nem volt éppen világszép, de boldogan élt és dolgozott egy középiskolában, arrafelé, ahol a néhai Mancsnak, a mentőkutyának a szobra túrta a talapzatot, áldozatok után kutatva.

Egyszer – ennek is tudom a pontos dátumát, de mindegy – úgy határozott, hogy kikéri a jussát, és elindul szerencsét próbálni. A jussát ugyan nem kapta meg, sőt még neki kellett fizetni, amikor nem tudott elszámolni az iskola könyveivel, amik tudománnyal voltak tele, meg a szolgálati netbookját is vissza kellett adni, de mit volt mit tenni, kiszámolta a bankókat, majd letörölte a vicces videókat a laptopjáról, és átnyújtotta azt utódjának.

Hanem amikor elmondta az osztályának, hogy világgá készül menni, lett nagy sírás-rívás. Nem volt ott már tanítás, csak búcsúzkodás, emlékezés és ajándékozás. Az egyik legény átnyújtott a tanárnének egy köpönyeget. Ezt a köpönyeget maga a legény viselte, amikor nagy csinnadrattával gólyává avatták őt és cimboráit. A szokás úgy tartja, hogy a nebulók ilyenkor jelmezt öltenek magukra, és ezt viselik egy egész napon keresztül. A legény és osztálytársai superman-nek (csudaembernek) öltöztek, ígyhát a nevezetes lepel is úgy nézett ki, mintha a csudaember viselte volna. Ezen a leplen aztán rajta volt az osztály minden legényének és leányának neve, tintával.

Amikor átnyújtották a tanárnének a kelengyét, megígértették vele, hogy miután világgá ment, és odaért az Óperenciás-tenger partjára, felölti a leplet, és az Üveghegyen-túliak elnéző mosolyától kísérve, végigsétál a tengernek a partján, és ezt meg is örökítik néhány képen. A tanárné ezt megígérte, hogyne ígérte volna, hiszen a lepeltől úgy érezte, hogy ő már tanárné többé a Tiszán innenről, Sajón túlról, hanem ő maga a Csudalány.

A Csudalány aztán a lepellel a vállán bejárt hetedhét országot, azóta is boldogan él, és akik csak látják, mind azt kérdezik róla, hogy: „ez még hol nem volt?”