Penangból visszabuszoztunk Kuala Lumpurba, mert onnan indult a gépünk délkelet-ázsiai utazásunk 4. országába, Indonéziába.
A yogyakartai (esetleg jogjakartai, yogjakartai vagy jogyakartai) leszállást követően megvettük az indonéz vízumot a repülőtéren, majd betaxiztunk a belvárosba, a szállásukhoz, amivel ezúttal nagy szerencsénk volt. A szokásos taktikánkat követve most egy bungalót kaptunk, bőséges reggelivel.
Becsekkolás után elsétáltunk egy közeli étterembe, és kipróbáltunk néhány indonéz specialitást: satay-t (csirkenyárs) mogyorószósszal és nasi goreng-gel (pirított rizs). Semmi meglepő, egyszerű, de pont ezért nagyon ízletes ételek ezek. Nem is bírnék egyébként semmi különlegeset enni, mert bár már vagy egy hete eljöttünk Phnom Penh-ből, még mindig rosszul vagyok az ottani kajálástól.
Első nap
Egy laza napot terveztünk mára, egy kis sétálgatást a városközpontban, illetve a város környéki nevezetességekhez, és a Balira való utazás megtervezését.
Ennek ellenére késő este volt, mire visszaértünk a szállásra.
Az utazásokat elintéztük, és elindultunk a Kraton-hoz, a szultán palotájához. Útközben leszólítottak a riksások, hogy menjünk velük, elvisznek a palotához, de útközben megmutatnak egy fesztivált is.
5000 rúpiát kértek (kb. 110 forint), és mivel még sosem ültünk riksában, naná, hogy belementünk.
Amikor megérkeztünk, akkor kiderült, hogy a fesztivál az tulajdonképpen egy batiküzlet, akik gondolom jutalékot fizetnek a riksásoknak minden átvert, naiv turista után.
Maga a bolt egyébként jó volt, az egyik művész mutogatta végig az alkotásokat, és vásároltunk is egy Ganésa-képet. (Ha már egyszer a világ legnagyobb muszlim lakossággal rendelkező országában voltunk, ugye.)
De mire itt végeztünk, a Kraton már bezárt, úgyhogy ezt valószínűleg már örökre elmulasztottuk, és azt eső is eleredt (a már szokásos, dézsából ömlő monszuneső), úgyhogy estig a piacon sétáltunk.
Ez a Kraton, kívülről:
A mai nap folyamán legalább 50-szer állítottak meg vihogó tinédzserek, hogy interjút készítsenek velünk. Az iskolában ugyanis állítólag azt a házi feladatot kapják, hogy az angol gyakorlása végett leszólítsák a turistákat, és beszélgessenek velük. Mivel turistából nincs túl sok Jogjakartában, úgy tűnt, hogy az összes gyerek házi feladata kettőnkről szólt.
Emellett folyamatosan fényképeztek bennünket, de még a felnőttek is, mintha szó szerint nem láttak volna még fehér embert.
Borobudur-Prambanan
Jogjakarta közelében két világörökségi helyszín is van, ezekre szántuk a napot.
Mivel előtte kinéztük a neten, hogy az 1-es busszal el lehet jutni a városból mindkettőhöz, de senki, se a recepciós, s az utazási irodákban nem tudták megmondani, hogy honnan indul, így egész napra béreltünk egy taxit. A sofőr nagyon rosszul nézett ki, elmondta, hogy előző nap elvezetett a Gunung Bromó-ig meg vissza (az lazán megvan vagy 800 km).
Azt vettük észe, hogy vezetés közben többször majdnem lefejelte a kormányt, rájöttünk, hogy ilyenkor el-elszundított.
Miközben mi ott ültünk vele a hátsó ülésen, ő félálomban lavírozott a kaotikus indonéziai forgalomban.
Szóltunk neki, hogy álljon meg, és igyon egy kávét, a továbbiakban meg próbáltuk szóval tartani. De ahogy egy pillanatra kifogytunk az "és melyik a kedvenc focicsapatod?" meg "régóta csinálod ezt a munkát?" szintű kérdésekből, akkor egyből megint lebillent a feje.
Egy ilyen pillanatban egyszercsak nekiment egy motorosnak. Semmi baj nem történt, talán csak a sárhányót nyomta meg a kicsit, de egyből azt gondoltam, hogy most aztán vége a mai napnak, nem megyünk innen sehova. Ehelyett a motoros nő mérgesen hátranézett, erre a sofőr tett egy jóvanmá-mozdulatot, majd a nő is legyintett egyet, és mindketten mentünk tovább. ...Hát, annyira nem reagálták túl.
Élve és sérülés nélkül eljutottunk Borobudurba.
A világ legnagyobb buddhista templomaként ez is szerepel az UNESCO Világörökségi listáján. A templom piramis alakú, teraszos kialakítású, a teraszok a földi létet és a szellemi világot szimbolizálják.
A teraszokon sztúpák sorakoznak, mindegyik egy Buddha-szobrot rejt magában.
Borobudur falait körös-körül domborművek borítják, így ahogy haladunk szintről szintre felfelé, a domborművek elmesélik Buddha életét, tanításait és korábbi életeinek eseményeit. A felfelé haladásnak meghatározott iránya van: spirálisan az óra járásának megfelelően, a másik haladási irány ugyanis a démonoké.
A látogatás után még szétnéztünk és fényképezgettünk a környéken (Borobudur egy vulkanikus hegyvidék közepén fekszik, teraszos rizsföldek között), majd visszamentünk a kocsihoz.
A sofőr a hátsó ülésen aludt. Nem baj, egy kicsit talán kipihentebben fog vezetni. Elkezdtük szólítgatni. Semmi. Finoman próbáltuk felrázni. Semmi. Egy kicsit erősebben is. Még mindig semmi. Megnyomtuk jó hosszan a dudát. Nem mozdult. De legalább egy kisebb csődület odagyűlt körénk. Azok is elkezdték rázni, meg szólítgatni a sofőrt. Semmi. Remek, nem tudunk visszamenni, itt halunk meg Borobudurban.
Leültünk, na akkor gondolkodjunk! Nagyon elesettnek nézhettünk ki, mert a körénk gyűlt tömegből senki nem próbált ránksózni semmit, nem akartak interjút készíteni, csak segíteni próbáltak. Végül addig-addig ébresztgették a sofőrt, hogy valahogy visszatért titokzatos asztrálutazásáról.
Persze a világát nem tudta, így még mindig éber kómában vitt el bennünket a másik helyszínre, Prambanan-ba, ami szintén Yogyakartá-hoz közel fekszik, csak a másik irányban.
Görcsben lévő gyomorral, halálsápadtan meg is érkeztünk, és már épp nem tudtuk, hogy mi hiányzik, amikor megint elkezdett esni. Megint a monszun. Megint összefüggő vízfüggöny.
Végül is mi bajunk lehet, már biztos más is járt így, bokáig belegázoltunk a pocsolyákba, és körbejártuk a mai második világörökségi helyszínt.
Borobudur-ral ellentétben ez egy hindu templomegyüttes, amit a Trimurti-nak szenteltek. Ebben a hindu fogalomban ('három forma') a három fő erő, a teremtés, a fenntartás és a pusztítás egyesül, amelyeket Brahma-val, Visnu-val és Sivá-val azonosítanak.
Prambanan a hegyes, lépcsőzetes tornyaival a hindu építészet sajátosságait viseli magán. A 9. századi épületet egy 16. századi és egy 2006-os földrengés után helyreállították, így az látogatható, de néhány helyen védősisak viselése kötelező.
A tornyokban különböző hindu istenségek szentélyeit találjuk, de ezekről az eső miatt nem tudtunk túl sok képet készíteni.
Természetesen mire végeztünk a látogatással, az eső is elállt, így távozóban még pózoltam egyet a templomegyüttes előtt.
A kocsihoz visszaérve ugyanaz fogadott, mint Borobudur-nál, és ugyanolyan forgatókönyv szerint egy laza félórácska alatt fel is ébresztettük a sofőrt, aki Buddha és a Timurti segedelmével végül sértetlenül visszajuttatott minket a szállásunkra.
